A Jiu Jitsu és a Zen Shiatsu eredete, avagy a gyógyítás és küzdelem története Japánban
Amióta világ a világ, a legösztönösebb emberi reakció a fájdalomra az, hogy odatesszük, odaszorítjuk a kezünket az adott testrészre. Vagy az, hogy a sajgó területet át nyomkodjuk, és egy picit megpróbáljuk kimozgatni az adott testrészt. Talán ezért is van az, hogy a Japán kultúrában korábbról vannak feljegyzések pusztakezes harcról, mint a pusztakezes gyógyászatról, mert a fájós részek átmozgatása annyira természetes reakció, hogy gondolom az nem volt akkora kunszt, mint a verekedés. Japánban az első legenda pusztakezes harcról több mint 2500 éves. A legendák szerint két ősi Istenség Kadzsima és Kadori, az engedetlen keleti tartomány lakóit pusztakezes harci technikákkal büntették meg. Az első konkrét írásos feljegyzés a puszta kezes küzdelemről, pedig időszámításunk előtt 230-ból származik, a Yayoi korszakból (i.e. 300-i.sz. 250). Abban az időben alakult ki a Chikura Kurabe néven ismert ősi Japán birkózó stílus.
Ahogy szép lassan a Japán-kínai kapcsolat gyengült, elkezdtek kiütközni a komolyabb különbségek a kontinensről érkező, és a szigetország saját látásmódja, értékrendje közt. Ebben az időben alakították ki a saját írásstílusukat is Japánban, a kanát, amely szótagírás, ellentétben a kínai képírással.
984-ben került „kiadásra” az Ishino, amely Tamba Yasuyori nevéhez fűződik. A 30 kötetes tanulmány kizárólagosan az orvoslásról szól, amely saját korának orvosi enciklopédiájának felelt meg. Az Ishono-ban már rengeteg saját japán fejlesztés és kutatás is található, így a gyógyítás területén is kezdték levedleni a kínai tudományok teljes lemodellezését.
Sadasumi, akit a történelmi írások Teijun hercegként is említenek, volt az, aki elkezdte összegyűjteni a puszta kezes harci technikákat egy rendszerbe. Természetesen Teijun herceg idejében és előtte is léteztek puszta kezes harci technikák. Ismert volt a kempo és a shorenji jitsu (a kínai shaolin szó japán átírása), melyek kifejezetten ütéseken és rúgásokon alapultak, valamint a kumiuchi és a torite stílusai is, amelyek leginkább a birkózáshoz voltak hasonlók. De sokkal elterjedtebb voltak azok a stílusok, amelyeket a „kogusoku koshi no mawari” kategóriába sorolták, ami szó szerint azt jelenti, hogy rövid kardalkalmazás. Ezek mind fegyveres küzdelmi rendszerek voltak. Ezek a technikák főleg taktikai szempontot szolgáltak, vagyis a céljuk az volt, hogy az ellenfelet olyan pozícióba késztessék, amiben már hozzá lehetett férni fegyverrel. Sokszor ezeket a puszta kezes technikákat wajutsu (rövidkard művészet), tanto jitsu (kés művészet), vagy yawara jitsu (marokbot művészet) néven azonosították, mert a céljuk az volt, hogy ezeket a fegyvereket használhassák előnyösebb pozícióból. Sokszor a kakushi buki gyűjtőnév is felbukkan, jelentése rejtett fegyverek használata, mert a pusztakezes felállás a fegyveres támadó elaltatását szolgálta, hogy megint csak előnyt kovácsoljanak a fegyverhasználat pillanatára. Ezeknek az iskoláknak alap teóriája az volt, hogy egy könnyebb páncélba öltözött harcos meg küzd egy nehezebb vértben lévővel, vagy egy rövidebb fegyverrel felszerelt harcos megütközik egy hosszabb fegyverrel rendelkezővel. De a harcos, amely alkalmazta akár a yawara, vagy torite, vagy kumiuchi technikákat minden esetben fel volt fegyverkezve. Ezért ezek a technikák leginkább a csatatereken voltak használva, és mivel japánban a tehetősebb harcosok már az 5-6. században is páncélban harcoltak, természetesen az ütések és minden más pusztakezes támadás nem is lett volna annyira praktikus egy páncélba bújt ellenféllel szemben. Ezeket a küzdelmi rendszereket Nihon koryo jujitsu-ként is szokták csoportosítani, aminek a jelentése a Japán Jujitsu régi iskolái.
Majd jött Teijun herceg, és elsőként, ő kezdte el a puszta kezes harci technikákat külön saját harcművészetként kifejleszteni. Ő ezt tai jitsunak nevezte el, azaz test művészetnek.12 kategóriára osztotta fel a puszta kezes harcviselést, ezzel megteremtve korának legátfogóbb iskoláját a fegyvertelen harcmodornak. A 12 kategória:
1. Atemi- Ütés
2. Ukemi – Esés technikák
3. Nage – Dobások
4. Shime – Fojtások
5. Kansetsu – Kulcsok, feszítések
6. Osae Komi – Leszorítások és kontroll pozíciók föld harcban
7. Kote – Fogások és kontroll pozíciók állásban, csukló fogással
8. Tekisetsu – Testedzés
9. Tai Sabaki – Állások, pozíciók
10. Mutko – Meditáció
11. Kokyu – Légzés technikák
12. Kuzushi – Kibillentések
Ezek a kategóriák a küzdelem minden területét magában foglalják, és az ízületi támadások és fojtások hangsúlyozásával lehetőséget adott arra, hogy egy fegyvertelen harcos is szembe tudjon szállni egy állig páncélozott ellenféllel. Teijun herceg csak és kizárólagosan családon belül tanította ezeket a harci technikákat. Így az őt követő 5-6 generáció minden egyenes ági tagja egytől egyig kiváló harcosok és hadvezérekből álltak. Ők fejlesztették és csiszolták ezeket a harci technikákat tovább, és úgy, hogy ennek a neves családnak minden tagja több évtizeden keresztül tette próbára családjuk titkos tanításainak hatékonyságát a japán történelem legádázabb csatáiban. Majd kicsit később ezek a harcosok kezdték el tanítani a tai jutsut családon kívül is.
De visszatérve a kronológiához, Teijun herceg szép unokája, azaz az unokájának az unokája Minamoto no Yoshimitsu (1045-1127) elkezdte a pusztakezes harci technikákat, melyek már több mint 200 éve szállt apáról fiúra, továbbfejleszteni a gyógyászat irányába is. A csatatérről behurcolt holtesteken gyakorolta az ízületi törés technikákat, majd egyes technikák kifejlesztése után, felvágta az adott területen a bőrt, és elkezdett kísérletezni a sérült ízületek helyretételével. Így az ízületi törés és korrekciós technikák kéz a kézben fejlődtek ki, és ez lett, majd 1000 évvel később a Zen Shiatsu kezelés gerince. Azáltal, hogy a harci technikák kifejlesztését a csatatérről behurcolt holttesteken gyakorolták, és ugyanebben az időben a sérült ízületek korrigálásával és visszarendezésével is elkezdtek kísérletezni, a gyógyászati fogások harci technikákkal kapcsolatosan kezdtek elterjedni Japánban. Így a különféle edzések és harci gyakorlatok rendszerének részévé vált a Kuatsu művészete is, ami az újraélesztés és elsősegélynyújtásnak felelt meg az ősi japánban. Aztán 1602-ben elindult a Tokugawa korszak, ami államilag is felkarolta a gyógyítás tradicionális művészetét. Sőt magát azt a rendszert, hogy a kezeléseket államilag létre hozott egészség házakban látássérültek végezzék, akik egyértelműen sokkal érzékenyebb tapintással rendelkeznek, is magától Tokugawa Ieyasutól származik.
Ebben az erős támogatói légkörben a Tokugawa Shogunátus korszakában (1603-1868) a Shiatsu el is indult egy fajta „hanyatlásnak” mint gyógyítási folyamat, mert a kezelések annyira kellemesek és lágyak voltak, hogy az emberek a Shiatsut egyfajta relaxációs, kényeztető folyamatként kezdték számon tartani. Aztán a Tokugawa korszak végén a Meiji korszak indulásával új világ jött létre és a Japán tradicionális értékek valamelyest elkezdtek megkopni a Meiji restauráció és a MacArthur-féle kiegyezés hatásai végett.
Zen Shiatsu és a Shiatsu Iskolák Modern Történelme
A shiatsu az 1960-as években kezdett igazán elterjedni a nyugati világban és számos ágazata vált ismertté az elmúlt évtizedek során. A Zen Shiatsu, a különböző fennmaradt shiatsu technikák közül a leghagyományosabb és legkiterjedtebb kezelési rendszer, így a Zen szó, arra hívatott, hogy a sok iskola között a származását és gyökereit érzékeltesse ennek a művészetnek. Maga a Shiatsu kifejezés annyit jelent, hogy nyomás vagy gyógyítás ujjakkal (shi-ujjak és atsu-nyomás). A kifejezés először, mint egy gyógyító rendszer 1919-ben jelent meg, Tamai Tempaku könyvének címében, a Shiatsu Ryoho-ban. Tamai Tempaku több tradicionális japán gyógymóddal is kezelt a Shiatsu “feltalálása” előtt, többek közt a Koho Anmával (ízületi korrekciók és masszázs) Ampukuval (has masszázs), Tsubo terápiával (akupresszúra) és Do-In-nel (korrekciós fizikai és légző gyakorlatok) is, de végül az vezetett a Shiatsu iskola meg alakulásához, hogy tradicionális tanulmányait vegyítette a nyugati fiziognómiai és anatómiai ismeretekkel. A Shiatsu gyógyászat már a 20-as évektől kezdve hihetetlen nagy népszerűségnek örvendett Japánban, viszont a Shiatsu külföldre terjedését már Tamai Tempaku tanítványi vitték véghez. Tokujiro Namikoshi, Katsusuke Sherizawa és Shizuto Masunaga nemcsak a Shiatsu elterjedésében voltak eredményesek, de mind hárman kifejlesztették sajátságos megközelítésüket és ágazataikat a Shiatsu-ban. Tokujiro Namikoshi már 1940-ben megnyitotta az első Shiatsu iskoláját. Ám Japán 1945-ös Macarthur-féle megszállásakor az akkori amerikaiak által felállított kormány betiltotta a tradicionális gyógymódokat, így Namikoshi elhatározta, hogy a Shiatsu-t „elfogadhatóvá” teszi a nyugatiak számára is. Teljesen ki zárta Shiatsujá-ból az összes keleti gyógyászatra utaló elemet, mint pl. a meridiánok elméletét és kezelését, valamint a pont nyomásos kezelések keleti teóriáját, és a nyugati anatómiát és fiziognómiát tette a Shiatsu alapjává. Namikoshi azáltal, hogy Japánban korának egymást követő miniszter elnökeit és hírességeket, valamint olyan nyugati hírességeket is kezelt, mint Marilyn Monroe vagy Muhammed Ali, nagyon népszerűvé tette a Shiatsu-t. 1953-ra Tokujiro Namikoshit és fiát, Toru Namikoshit meghívták Amerikába, hogy a Palmer Főiskola Kiropraktika szakán egy előadás sorozat keretében bemutassák a Shiatsu-t. Habár Namikoshiék végeztek kezeléseket Amerikában és Európában is, a Shiatsu technikák széleskörű ismertetése és népszerűsítése Shizuto Masunaga 1977-ben kiadott Zen Shiatsu című könyvének volt köszönhető. Shizuto Masunaga 1959-ben végzett a Japán Shiatsu Fősikolán, de nem értett teljesen egyet Tokujiro Namikoshi nyugatiaknak egyszerűsített Shiatsujá-val. Visszanyúlt a Shiatsu tradicionális ágazatai felé és nagyon nagy hangsúlyt fektetett a diagnosztikára. A Zen Shiatsu teljes körű kezelést nyújt, mivel magába foglalja a Kappo-jitsu (ízületi korrekciók), a Tsubo-jitsu (akupresszúra) és a Jhin-shin-jitsu (energetikai kezelés) művészeteit is. A Zen Shiatsu alapfilozófiája az, hogy csak akkor áll vissza az egészséget biztosító harmónia a szervezetben, ha a test minden területén és síkján helyre áll a tökéletes működés. Ezért is alkalmaz a Zen Shiatsu egy többrétű megközelítést a harmónia helyreállításához. A shiatsu eredete a 10-11. századra tehető, amikor a feudális Japán egyik nagyhatalmú hadura, kötelezővé tette katonái számára a pusztakezes harci ismereteket is. Ebben az időben a több évszázadnyi kínai minták átvétele már nem volt annyira prominens a középkori japánban, így elkezdték kifejleszteni saját kulturális és társadalmi rendszereiket. A harci technikák kifejlesztését a csatatérről behurcolt holttesteken gyakorolták, és ugyanebben az időben a sérült ízületek korrigálásával és visszarendezésével is elkezdtek kísérletezni. Mivel a Shiatsu harci technikákkal kapcsolatosan kezdett elterjedni Japánban, részévé vált a Kuatsu művészete is, ami az újraélesztés és elsősegélynyújtásnak felelt meg az ősi japánban. Évszázadokon át, kitartott ez a megközelítés, sőt még az 1600-as években is összefonódott a shiatsu és a harcművészet. Akiyama Shirobei Yoshitokit, egy Nagaszakiból származó orvost tartanak a modern Jiu Jitsu atyjának. Akiyama mester egyszerre volt mestere a gyógyításnak és a harcművészetnek is. Az ő személyiségének az érdekessége, hogy még saját spirituális és gyógyító mesterei sem tudták, hogy mesteri szinten jártas a harcművészetben.
Ugyanakkor a Zen Shiatsu attól függetlenül, hogy a japán harci technikákkal kéz a kézben fejlődött ki egy nagyon is lágy gyógymód. Az ízületeket korrigáló technikák súlypont áthelyezésen alapulnak és nem erőkifejtésen.
A tradicionális Zen Shiatsu mesterei azt mondják, hogy a kezelés akkor válik azzá, amikor a kezelés hatékony, kellemes és külsőleg szépen van kivitelezve. A Zen Shiatsu tartalmazza
– az Ampuku technikáit is, ami kifejezetten a has masszírozását célozza meg és szintén több évszázados múltra tekint vissza a kifejlesztése szempontjából, és ami különösen a hölgyek körében volt használatos.
– a Sei-Tai Jitsut is, azaz a lágy rész mobilizáció művészetét is, mert az elsődleges cél nemcsak az, hogy az ízületi elmozdulások korrigálva legyenek, de az is, hogy a helyre tett ízület hosszú távon is a helyén maradjon. A Sei-Tai Jitsu azt célozza meg, hogy az ízületeket tartó lágy szövetek, izmok, inak, szalagok is át legyenek szoktatva a helyes tartásra, ezáltal is alátámasztva az ízületeket a már korrigált pozícióban.
– a Do-in (Japán Jóga) és
– a Kampo Jitsu (a gyógynövények és a dietétika használatának művészete) is része a Zen Shiatsunak.
Ezek a művészetek arra hivatottak, hogy segítsék visszaszokni a szervezetet, a kezelések után, a harmonikus, egészséges működésre diétán és tornagyakorlatokon keresztül.
* (A szöveg eredeti változata Baktai Ádámtól származik.)